Borisz Akunyin: Leviathán

„A szabadság megszerzésének édes íze is megvan abban,

Amikor elvesztesz mindent, ami kedves volt neked.”

Borisz Akunyin Fandorin-sorozatának harmadik darabja az 1998-ban megjelent Leviathán. A történet 1878-ban játszódik, miután Fandorinnak köszönhetően az oroszok megnyerték a Törökország elleni háborút, és majdnem Konstantinápolyt is elfoglalták. A Leviathánnak azonban nincs semmilyen orosz vonatkozása Fandorin személyén kívül.

A hőstett után Fandorin magyar köntöst viselve Bristolban a nyugati technika csodájára, a Leviathán nevű hajóra száll, hogy új állomáshelyére, Japán szigetére utazzon. Mint egy klasszikus Agatha Christie-krimiben, ebben is zárt, izolált térben, tehát a hajón kell kinyomozni, hogy ki a gyilkos, mégha maga a bűneset nem is a hajón történt, hanem Párizsban. Lehet, hogy éppen azért, mert a regény túlságosan szolgai módon akarja utánozni a klasszikus detektívtörténetek sémáit (izolált helyszín, mindenki gyanús, egzotikus táj, titokzatos Kelet, kincs, és még egy franciás nevű felügyelő is van), nem éppen ez a legjobb könyv a Fandorin-sorozatban.

A titokzatos párizsi bűneset utáni nyomozás sekélyes, kiszámítható módon a hajón bekövetkezik néhány újabb  gyilkosság, és sajnos a történet elbeszélése nem mentes logikai ellentmondástól sem.

A megjelenő alakok eléggé sztereotip ábrázolások. Az európaiak rasszisták, lenézők. A franciák, britek gyarmati politikája embertelen. A Szuezi-csatorna, miközben a progresszió, a technikai haladás diadala, Egyiptom kifosztását jelenti, megvalósítása során sok ezer helyi munkás vesztette életét (lám, nemcsak Szentpétervár épült csontokra!). A felvilágosult nyugati nők feministák. A japán szereplő, Gintaro Aono fejezete kimondottan szórakoztató, arról, hogy egy japán számára milyen kultúrsokkot jelent a „vöröshajú barbárok” életvitele (fürdés a kádban folyóvíz helyett; orrot fújni a zsebkendőbe, amit aztán visszatesznek a zsebükbe stb.).

„Önök, japánok, úgy tudom, vörös majmoknak tartanak minket? – kérdezte barátságtalanul Gauche. – Úgy tudom így nevezik az európaiakat? Mi vagyunk a szőrös barbárok, igaz? Önök meg a ravaszok, a kifinomultak, a magaskultúrájúak, a fehér emberek a nyomukba sem érnek! – A felügyelő összehúzta a nyakát és egy nagy füstfelhőt eresztett ki magából. – Végezni tíz majommal – semmiség, nem számít önöknél bűnnek.”

Érdekes az a mára népszerűvé vált írói módszer, miszerint minden fejezet más és más szereplő nézőpontjából íródott.

Nagy szerepet kapnak a regényben a 19. századi ipari-tudományos forradalom eredményei. Maga a Leviathán hajó, a Szuezi-csatorna, az ujjlenyomat-olvasás, az írógép. A könyvet olvasva az az érzésünk támadhat, hogy Akunyin számára a 19. század végi technikai progressziót ábrázoló jelenetek leírása jelentett igazán örömet, amikor bemutathatta ezen izgalmas korszak tárgyi világát, mentalitását, míg a krimi rész elég gyengére és erőltetettre sikeredett. Összességében, a Leviathán könnyen felejtős könyv, ennél már olvastunk sokkal jobbat is Akunyintól.

„Az európaiak – felülmúlhatatlan mesterek abban a tudásban, hogy hogyan csináljanak dolgokat. Mi, ázsiaiak, bölcsek vagyunk, mert tisztában vagyunk vele, mi okból tesszük, amit teszünk. A szőrösök számára a mozgás fontosabb, mint a végső cél, mi viszont nem vesszük le a tekintetünket az útmutató csillagról, éppen ezért néha nem nézünk ki oldalra, amikor ez szükséges lenne. Hát ezért van az, hogy a fehérek mindig győznek a kisebb összecsapásokban, a sárga faj viszont megőrzi végtelen nyugalmát, tudván tudva, hogy ez csak jelentéktelen hiúság, mely figyelmet sem érdemel. A fő dologban, ami egyedül lényeges, úgyis mi győzünk.” (Gintaro Aono)