Az első Leslie L. Lawrence regény, amit olvastam, a Naraszinha oszlopa volt, még az 1990-es évek elején. Egy barátom unszolására kezdtem el olvasni a krimiíróként is szerencsét próbáló Lőrincz L. László magyar mongolista eme regényét, bár az első könyv, amit a kezembe vettem Lőrincz L. Lászlótól (a sci-fi Kegyetlen csillagok) csalódást okozott. A teljesen értelmetlen agymenés Kegyetlen csillagok után a Naraszinha oszlopa már jobban tetszett. Nagyon jó ebben a krimiben, hogy van „történetisége”, megjelenik benne a múlt árnyéka, hiszen a 19. századi gyarmati Indiában történt eseményekre vezethető vissza a 20. századi Londonban induló gyilkosságsorozat. A regényben olvasott elemek: mint a misztikus Kelet varázsa; a tudomány és a tudósok izgalmas világa; a rejtélyes gyilkosságok; az eltűnő holttestek; a humoros párbeszédek; az erotika; a végén a csavarosnak szánt finálé állandó kliséi Leslie L. Lawrence regényeinek.
Most visszaolvasva arra kellett rájönnöm, hogy a Naraszinha oszlopa nem igazán jó krimi. A szereplők viselkedése logikátlan, értelmetlen. Az egész történet erőltetettnek, hajánál előrángatottnak tűnik, mintha úgy készült volna, hogy a jól ismert kész klisékre, panelekre akart volna a szerző mindenképpen ráhúzni valamit – és azzal aztán kevéssé törődött volna, hogy a történet logikai szempontból makulátlan legyen.
Mégis, amiért érdekes, az a könyvben elég erőteljesen megjelenő antikolonialista szemlélet. A történet jórészt Indiában játszódik, ahol brit lordok űzik gyermeteg és véres játékaikat a Kincs után vadászva. Persze az a Leslie L. Lawrence történetek jellemzője, hogy a Keleten játszódó véres krimidrámák során mindig az derül ki, hogy a tettesek minden látszat ellenére nem az őslakosok, hanem a Nepálba, Indiába stb. befurakodó nyugatiak. Ez most is így van: az angol lordok lenézik a „mezítlábas”, „félmajom” indiaiakat, de arra vágynak, hogy a barna bőrű bennszülöttek pazar kincsei a British Museumba kerüljenek, a brit birodalom méltó reprezentációjaként. A történet úgy ér véget, hogy a Kincs végül nem a British Museum vitrinjébe kerül, hanem Indiában marad, és EZ az igazság legalább olyan fokú beteljesülése, mint a gyilkos(ok) leleplezése. Az angolok: gyarmatosítók, pökhendiek, megvetők, az igazság India oldalán van. A regényben feltűnnek amerikaiak is, akik helyi gyáraikban indiai gyermekmunkásokkal dolgoztatnak napi tíz órát, amit persze nagylelkű, humánus vállalkozásként igyekszenek tálalni („én adok kenyeret a helyi embereknek”).
Nagyjából ez az antikolonialista attitűd is a legfőbb értelme, erénye és mondanivalója ennek a könyvnek, amely felejthető olvasmány, mégis, részben a szocialista Magyarországon is preferált antigyarmatosító szemlélet egy kései, érdekes, ám nem túl jelentős megjelenése.